Helyette hadd mutassak egy sokkal plasztikusabb és életszerűbb megközelítést, ezúttal Marilyn Monroe életén keresztül. Ha valakinek nem volt igazán szerencséje a szerelemben, az biztosan ő. Az első házassága még gyors és fájdalommentes volt, a második már lényegesen több sebet és emléket hagyott maga után, de talán a legellentmondásosabb kapcsolata harmadik férjével, Arthur Millerrel volt.
Arthur sokkal idősebb volt Marilynnél, komolyabb és felelősségteljesebb – legalábbis így tűnt, még abban az időben, amikor csak randevúztak. Aztán ez a két annyira különböző ember valahogyan mégis egymásra talált, de egyáltalán nem volt felhőtlen a kapcsolatuk.
Sokszor elgondolkoztam például az alábbi jeleneten.
„… egyszer csak egy világ dőlt össze bennem. Egy napon tétlenül bóklásztam a házban, és megpillantottam egy füzetet, amit Arthur „véletlenül” nyitva hagyott az étkezőasztalon, és megláttam, hogy aznap reggel azt írta bele, mennyi gondot okozok Olivier-nek a próbákon, mennyire csalódott bennem, sőt egyenesen szégyell. A kritikája szíven ütött. Újra és újra elolvastam, mert reméltem, hogy csak rosszul olvastam. Van az úgy néha. De sajnos nem a szememmel volt a baj. Miután még egyszer utoljára elolvastam, elsápadtam, és meg kellett kapaszkodnom az asztal sarkában, nehogy elájuljak. De az sem segített, elvágódtam, és magammal rántottam egy hatalmas, vörös rózsákkal teli vázát. Ott feküdtem csuromvizesen, rózsákkal borítva, amiket én magam vettem magamnak, és zokogtam. Senki sem sietett a segítségemre. Meggyőződésem volt, hogy Arthur készakarva hagyta elöl a füzetet, mert értésemre akarta adni, mit érez irántam. Hiszen naponta hússzor megyek át az étkezőn, ott egészen biztosan észreveszem a füzetet.”
(Részlet A díványon: Marilyn Monroe c. könyvből)
Vajon Arthur tényleg meg akarta bántani Marilynt? Szándékosan hagyta ott a füzetet, hogy a lány elolvassa? És ha igen, vajon miért tette? Van az a pont, amikor már szándékosan megbántjuk azt, akit szeretünk? Feltehetnénk a kérdést, hogy miért bántsunk, ha simogathatunk is. Miért vádoljunk, ha vigaszt is nyújthatunk a szavakkal? És egyáltalán, miért legyünk boldogtalanok, ha boldogok is lehetünk?
Marilyn és Artur kapcsolatának ugyanis volt egy sokkal idillibb, nyugodtabb, boldogabb szakasza is.
„Marilyn és Arthur 1957 egész nyarát arra szánta, hogy feltöltődjenek e feszültséggel teli hosszú időszak után, így a Long Islanden található Amagansett nevű falucskában álló vidéki házukban töltötték a nyári hónapokat. Marilyn egyszerű rövidnadrágban és pöttyös blúzban járkált a hajópadlós házban, ha egyáltalán felöltözött. Sokat tollaslabdáztak (mindig Marilyn nyert) és úsztak, vagy terepjáróval járták a tengerpart menti, illetve az elhagyatottabb utakat. Arthur fürdőnadrágban, baseballsapkában járt pecázni, miközben Marilyn fehér bikiniben futkározott a habok között. Gyakran egymásnak dőlve gázoltak a sekély vízben.”
(Részlet A díványon: Marilyn Monroe c. könyvből)
Azt hiszem, szeretni és boldognak lenni akarni kell, néha nem jön csak úgy magától. Hiába várjuk, nem fog az ölünkbe pottyanni. Tenni kell és nem csak beszélni, megbocsátani és nem kétkedni, adni és elfogadni. Vagy különben tényleg csuromvizesen zokoghatunk a padlón fekve, mert nem lesz senki, aki megmentsen.
Dr. Alma H. Bond - A díványon: Marilyn Monroe
Végtelen vonzerő, báj és csillogás. Ez mind Marilyn Monroe. Mára már ikonikussá vált alakja örökre egybeforrt fellibbenő fehér ruhájával és legendás szőkeségével. Az elmúlt évtizedekben sokan sokféle módon írtak, meséltek és pletykáltak róla, de kevesen próbálták meglátni és megérteni magát az embert.