Barkácsolás a gazdaságirányításban – Interjú László Gézával

KG: Barkácsolást már láttam, például amikor apám megcsinálta a polcot a kompótoknak, de gazdaságpolitikai összefüggésben meglepett ez a kifejezés.

 LG: A barkácsolás (bricolage) szót a társadalomtudományokban annak a kreatív folyamatnak kapcsán használjuk általában, amikor a problémamegoldás során valaki a keze ügyében lévő eszközökkel él, és nem tervrajzokból korszerű mérnöki módszerekkel dolgozik. A gazdaságpolitikában ez azt jelenti, hogy a barkácsoló gazdaságirányítás nem valamilyen bevált programot, protokollt követ, hanem változatos eszközöket vett be és gyakran improvizál. Erre többnyire válságidőszakokban kerül sor és csak átmeneti jelleggel, de előfordul az is, amikor folyamatosan „barkácsol” a kormány. Ennek általában politikai okai vannak.

KG: Mióta foglalkozol gazdaságpolitikával és miért született meg ez a könyv?

LG: Gazdaságpolitika oktatásával 35 éve foglalkozom, akkor küldött be fiatal tanársegédként a pénzügy tanszék vezetője a negyedéveseknek pénzügypolitika órát tartani, mert a korábbi óraadó professzorunk Hagelmayer István az Állami Számvevőszék elnöke lett. A kabát nyilván nagy volt rám, de az ilyen kihívások egy életre meghatározóak tudnak lenni. Oktatóként, kutatóként és egyben pénzkereseti forrásként is akkoriban sokat foglalkoztam gazdaságpolitikával, azon belül monetáris politikával és intézményi kérdésekkel és közben – ahogy oly sokan – politikai szakértőként is tevékenykedtem. A kilencvenes évek második felében aztán vállalati menedzser, majd felsővezető lettem, ami a gazdaságpolitikai érdeklődésemen nem, de a vizsgálódás szemszögén változtatott. Abban, hogy a könyvben a döntések és azok motivációi felől közelítem meg a gazdaságpolitikát, nagy szerepe volt annak, hogy az elmélet világából átnyergeltem a gyakorlat világába.

KG: A könyv műfaját mondhatjuk tudományos ismeretterjesztésnek. Miért fontos ma közérthetően bemutatni a gazdaságpolitikai döntések koncepcionális vagy éppen ad hoc megszületését?

LG: Kommunikációs buborékokban élünk és ez akadályt jelent a tájékozódásban. Az egyik választóvonal a laikus és a szakmai közeg között van. A könyv elsősorban azoknak szól, akik érdeklődnek a gazdaságpolitika iránt, de nem feltétlenül közgazdászok. Azoknak, akik kapaszkodókat keresnek a mai világ megértéséhez és ehhez kedvük van kalandozni a múlt világában. A tudósok fő feladata nem az ismeretterjesztés, engem viszont pont ez érdekelt: az, hogy közérthetően, de szakmailag megalapozottan írjak rossz és jó politikai döntésekről és azok gazdasági-társadalmi következményeiről.  A Nobel-díjas Robert Shiller hívta fel a figyelmet arra, hogy a közgazdasági modellek is tulajdonképpen csak magyarázatok, sztorik, ahogy az összeesküvés-elméletek is, és nem mindegy melyik ér célba. Az sem mellélkes szempont, hogy a politika világában ősi reflex, hogy a lakosság véleményét kövessék a politikusok. A hétköznapi narratívák erőteljesen hatnak a gazdaságpolitikára is, ezért fontos, hogy minél több ismeret minél szélesebb körben elterjedjen és csökkenjen a homály és a téveszmék befolyása.

KG: Miért érdemes azokat az eseteket tanulmányozni, amelyeket a könyvedben előveszel? Mennyire kell óvatosnak lenni a múltbéli analógiák használatánál?

LG: Miután Magyarországon a kilencvenes években kikeveredtünk, a gazdasági-társadalmi átmenet időszakából, időnként nagyon egyedi megoldásokat választott a gazdaságpolitika és ez hosszú távon is így maradt. Ennek egyik oka az, hogy nemcsak a nemzetközi tapasztalatokat, hanem saját korábbi rossz döntéseinket sem dolgoztuk fel jól.  A rossz döntések elemzése azért fontos,  mert kiléphetünk az aktuálpolitikai keretezésből és megérthetjük, mi történt valójában. A tapasztalatokból tanulhatunk és visszacsatolhatjuk azokat a gyakorlatban. Erre a legjobb példa az 1930-as amerikai vámtarifa-törvény esete, ami az első nagy kereskedelmi háborút okozta a huszadik században és amely fontos szerepet játszott abban, hogy a világkereskedelem drámai mértékben esett vissza a harmincas években. Ebből a kudarcból tanult az amerikai gazdaságpolitika és a huszadik század második felében sokat profitáltak a szabadkereskedelem kiterjesztéséből, a vámtarifák, kvóták csökkentéséből.

A történelmi tapasztalatok feldolgozása sokat segíthet az aktualitások értelmezésében is. Az utóbbi időben – úgy érzem – a múlt, a történelem egyre közelebb kerül hozzánk. Amit fiatal koromban még távolinak láttam, ma sokszor nagyon aktuálisnak tűnik. A történelmi példák körültekintő alkalmazásának semmi köze ahhoz, amikor politikai címkéket ragasztanak egymásra a közszereplők. Az utóbbiak általában félreviszik a beszélgetéseket és emiatt elvész a lényeg. A könyv esetei ennél finomabb kapcsolódási pontokat, analógiákat, párhuzamokat kínálnak, amelyekből nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni, de óvatos előrejelzéseket azért segíthetnek megfogalmazni.

KG: A könyv a gazdasápolitikai döntéseket nemcsak közgazdasági, hanem tágabb megközelítésben is bemutatja. Sok szó esik pszichológiai, szociológiai kérdésekről, játékelméleti szituációkról, különböző narratívák születéséről, politikai gyártásáról vagy a közvélemény változásainak szerepéről.

LG: Az érdeklődésem kezdettől fogva jóval tágabb volt, mint a hagyományos közgazdaságtan spektruma, ezért szereztem szociológiából is diplomát a Közgázon. A kétezres években már többnyire gazdasági, politikai, szervezeti döntésekről tartottam órákat emiatt és persze a munkám miatt is. Amikor ezt a megközelítést a gazdaságpolitikai döntésekre alkalmaztam, azt vettem észre, hogy meglepően gyakran jutnak szerephez a szakmai szempontokon túl. Nixon gazdaságpolitikai fordulata, a 2008-as amerikai válságkezelés problémái vagy például az 1995-ös magyar kiigazítás, az ún. Bokros-csomag nehezen érthető, ha csak a hagyományos gazdasági szempontokra fóluszálunk. Ha jobban belegondolunk, a nirvánatévedés, a kontroll illúziója legalább olyan hasznos fogalmak a gazdaságpolitikia döntések értelmezésénél, mint a washingtoni konszenzus vagy a fejlesztő állam.

KG: Ha már itt tartunk, mi a nirvánamegközelítés, és hogyan segít a magyar gazdaságpolitikai döntések megértésében?

LG: A nirvánamegközelítés fogalmát az intézményekkel, tulajdonjogokkal foglalkozó Harold Demsetz közgazdásznak köszönhetjük, aki szerint attól, hogy a piac nem termel ki jó megoldást egy adott problémára, még nem kell az államhoz rohanni segítségért, mert lehet, hogy többet ártunk vele, mint használunk. Demsetz szerint nem szabad egy reális alternatívával szemben egy elméleti, ideális lehetőséget szembeállítani, hanem csak egy másik reális alternatívát. Nem szabad bedőlni annak, hogy a szomszédban a fű mindig zöldebbnek tűnik, nem kell az álommegoldásokat azonnal implemetálni. Magyarországon 1990-től a fejlett országok szabályozási modelljét gyakran egy az egyben átültettük, – vagy ahogy Sárközy Tamás emlegette – „szuperjogállami szabályokat” alkottunk, a társadalmi változások azonban nem tartottak lépést ezzel a folyamattal. A teljes devizaliberalizáció például megteremtette a devizahitelezés lehetőségét, de ezeknek a hitelkonstrukcióknak az elképesztően gyors terjedésével és az abból fakadó renszerszintű kockázatokkal akkoriban nem számolt senki. Miért is? A társadalom pénzügyi ismeretei, a pénzügyi kultúra ugyanis nem tartott lépést a jogrend fejlődésével. Ezzel és az emberek rendszerváltással, vagy éppen az állam szerepével kapcsolatos illúzióival élt vissza a gazdasági populizmus is, az az osztogatás, ami aztán Európában rekordszintű deficithez vezetett, és hozzájárult ahhoz, hogy 2008-ban mi legyünk az egyik leggyengébb láncszem Európában. A gazdasági populizmusról ugyanakkor kevésbé van rossz véleményem, mint arról a politikai populizmusról, a rendszerszintű barkácsolás és a haveri kapitalizmus terjedéséről, ami 2010-től egyre inkább teret nyert idehaza is, mert ez hosszú távon sokkal nagyobb károkat okozhat. A könyvben az olvasó több tanulságos példát talál majd ezzel kapcsolatban is.

A könyv megvásárolható a Tea Kiadó webshopjában: